3. oldal
Áprilisban a Magyar Királyi Honvédségtől visszajött Édesapánk „Származási igazolásának eredménye”, mely arról tanúskodott, hogy sem neki, sem Édesanyánknak nem voltak zsidó ősei. Megnyugodhatott az akkori államhatalom, mert az „iparűző”(ez volt Édesapánk megszólítása) számukra megbízhatónak számított.
Az meg, hogy a katonai végzettség nélküli, kiöregedett tizedessel micsoda terveik lehettek,- csak később derült ki.
Édesapánk csak itthon volt „valaki”, aki 22 alkalmazottján keresztül, még a háborús időben is 22 családnak tudott kenyeret adni a Permetezőgép gyárában.
Márciusban megérkezett Édesapánkhoz a Szabadalmi Bíróság határozata: a „Töltő és kiürítő szerkezet” nevű találmányára, 20 évre szóló szabadalmat kapott.
Kiss Bálint édesapánk 1942-ig nem foglalkozott közügyekkel annak ellenére, hogy az hagyomány volt Kiss Benjámin édesapjánál. Mert ebben az évben az „Újkécske és Vidéke Ipartestület” tagsága elnökévé választotta, és 1944-ben majd 1946-ban újraválasztotta.
Sőt 1942-ben az „Ó és Újkécskei Hitelszövetkezet” is elnökévé választotta, majd 1947-ben újra választotta, de gondjai miatt később lemondott.
Édesapánk 1942. október 3-12. között részt vett találmányaival az „Országos Gyümölcskiállítás és Vásár”-on Budapesten, ahol a
„ Magyar Királyi Földművelésügyi Miniszter Bronz Plakettjét” nyerte el!
Az 1943. év minden szempontból háborús esztendő volt.
Én, a Bálint fia elkezdtem az iskola első osztályát Újkécskén a Katolikus Népiskolában. Mindennaposak voltak már a légiriadók, angol és amerikai bombázó repülőgépek Délről Északra szálltak el felettünk, hogy Szolnok vasúti csomópontját rombolják szét. Naponta többször is megszólaltak az utcai szirénák; -ilyenkor hazaszaladtunk az iskolából; ha itthon voltunk, elbújtunk Anyukával és testvéreimmel együtt a pincében,- és amikor a riadót „lefújták”, az iskolába vissza kellett mennünk. Így tanultunk a tanító nénikkel, mert a tanító bácsikat már a frontra vitték!
1944. május 1-jén Édesapánkat negyedszerre is behívták katonának Szegedre. Onnan Budapestre küldték, egy Tüzérszertiszti Iskolába. Aztán Pest bombázása miatt átvezényelték Isaszegre, onnan átfutamodtak Lepsénybe, onnan még tovább Hajmáskérre.
Azt, hogy miért akartak belőle „bombaszakértőt” képezni- nem tudhatta. Avatásukra már nem került sor, visszavezényelték Szegedre. /Pedig ehhez kellett annak idején a „Származási
igazolás eredménye”/ Csakhogy a szegedi csapatteste már menekülőben volt a Dunántúlon,- nem tehetett mást, minthogy a bizonytalan háborús vonatozás helyett kerékpárra ült és körül kerekezte a Balatont, mindenütt keresve a csapatát. Hiába menekültek a Duna–Tiszaközi csapatok, ő katonaszökevény nem lehetett, Statáriális Bíróság elé nem kerülhetett,- hiszen itthon drága felesége és mi, a három gyermek hazavártuk.
Hosszú keresés után megtalálta a Magyar Királyi V. honvéd utász zászlóalját,- ahol aztán mint levitézlett tiszti tanfolyamosnak,- sikerült kieszközölnie a leszerelését.
Paksról átkerékpározott a Szekszárd és Tamási közötti Nagydorogra és csak ott szállt vonatra a katonai jegyével. Így ért fel Budapestre és itt tudta meg, hogy a szovjetek Kelet felől már körülzárták a fővárost,- tehát nem mehetett Szolnokra és onnan haza Újkécskére.Azért, hogy élelmiszerjegyhez jusson, elhelyezkedett Pesten egy hadiüzemben, szerszámlakatos segéd volt 1944. december 31-ig. Végigélte a majdnem 70 napig tartó bombázást és ágyúzást,- mert a világnak mindkét oldala megharagudott Magyarországra. Lőtte, bombázta, robbantotta, lángszórózta mindenütt, ahol még követ kövön talált!
1945. január 18-án a Vörös Hadsereg leigázta Budapestet és 20-án elcsitult a harci zaj. Édesapánk jó melegen felöltözött, némi élelmiszert vett magához és az esti sötétségben elindult gyalog hazafelé a családjához.
Mi itthon két hónapja semmit sem tudtunk róla, ő se tudott rólunk semmit! Édesapánk mindig éjszaka haladt hazafelé, Monor-Cegléd-Nagykőrösön át. Nappal kukoricaszár kúpokban, árkokban, szalmakazalokban rejtőzött, éjjel térképről és iránytűvel tájékozódott.
1945. január 24-én -a születésnapján- hazaért hozzánk tönkre fáradva, kiéhezve, elcsigázva,- de egy egész doboz Stollwerk csokoládéval örvendeztetve meg mindannyiunkat.
Amikor Édesapánk Pesten rekedt, kényszerű távollétében megtervezte a KISSBÉRES-t! Tervrajza szebb, mint a békebeliek, leírását is megszövegezte és gyártani is szándékozta.„ A Kissbéres általános ismertetése
A mező- és szőlőgazdaságokban szokásos kisgépek, mint szecskavágó,répavágó,morzsoló, gabonarosta, konkolyozó, szőlőzúzó, szőlőbogyózó, stb.gépi erővel történő meghajtása a férfi munkaerő hiánya miatt időszerűvé és szükségszerűvé vált. Viszont az eddig ismert, de csak kisgépeknél alkalmazható, úgynevezett transzmissziós meghajtás egyrészt nem használható általánosan, mert helyhez van kötve, másrészt egyes kisgépek a kis súlyuk miatt nem is hajthatók meg transzmissziós hajtással.
Mindezeket a hiányokat tökéletesen pótolja a Kiss-béres, mely lényegében egy rendkívül jó hatásfokkal működő fordulatszám-csökkentő szerkezet, mely egyfázisú és aránylag kisfogyasztású, 500 Wattos villanymotor percenkénti 2880 fordulatát, percenkénti 70 fordulatra csökkenti le.
Túlnyomórészt könnyűfémből, kis súllyal készül és közvetlenül a meghajtandó kisgép lendítőkerék tengelyére lesz oldhatóan rögzítve, és a tengelyen elfordulás ellen a meghajtandó kisgép alvázához vagy lábaihoz kikötve.
Egyfázisú, kisfogyasztású villanymotorja a háztartásban vagy a gazdaságban lévő villanyvilágítási hálózatra bárhol bekapcsolható.Üzeméhez tehát nem szükséges külön háromfázisú árammérő és külön háromfázisú vezeték költséges beszerelése. Használható a gazdaság vagy ipartelep bármelyik helyiségében, ahol világítási vezeték van és meghajthatós vele minden kézhajtásra méretezett mező-szőlőgazdasági vagy ipari kisgép, mindig azon a helyen, ahol annak üzemére szükség van anélkül, hogy a meghajtandó kisgépen akár üzemgazdasági vagy balesetbiztonsági szempontból alakítást kellene végezni.Budapest, 1945. január 12. Kiss Bálint
műszaki vállalakozó, Újkécske, Pest megye.”A szovjet megszállás idején Édesanyánk elküldte a munkásait kényszerszabadságra és bezárta a Permetezőgép Gyárat. Velünk, a 3 gyermekével beköltözött Ókécskére Nagyapáékhoz,- onnan járt ki felügyelni a lakóházunkat és üzemünket.
A 34 éves szép anyukánknak félnie és bujkálnia kellett a szovjet katonáktól, de tény az, hogy azok az üzemünket békén hagyták. Nem úgy egyes újkécskei ismerősök, akik betörték a gyár kapuját, ablakait és ajtóit.
Neveket ismerve de nem említve -hiszen nem élnek már,- teljesen elhordták amit csak a műhelyekben találtak! Úgy jártunk mint a gazdaházak, kúriák, kastélyok, valamint a patikák, boltok, áruházak: „a nép egyszerű fiai” kifosztották.
A január 24-én hazaérkezett Édesapánk kézenfogott engem, a 9 éves „nagyfiát” és átmentünk az üzemépületbe széjjelnézni. A lebetonozott lábú szerszámgépeken , satupadokon és kovács-tűzhelyen kívül egyetlen kalapácsot és harapófogót találtunk!
Szüleinknek mindent újra kellett kezdenie!
Édesapánk alig nyugodott le itthon, április 10-én beidézték katonai sorozásra. Az 1271. számú Sorozó Bizottság által„arcvonali szolgálatra alkalmasként besoroztatott az 5. gépkocsizó lövész parancsnoksághoz, Szegedre”.
Ideje volt már besorozni, mivel a világháború alatt csak négyszer hívták be Horthy Miklós katonájának, és annak a világnak vége, lehet mindent újrakezdeni- de új ideológiával.
Megkezdődött hát az újjáépítés és a zavaros politikai élet.
Édesapánk ezt írta erről a élete utolsó Önéletrajzában, 1955. Október 25-én:
„1945. januárjában, amikor Pestről hazaérkeztem, néhány veterán felkért, hogy községünkben szervezzem meg a Szociáldemokrata Pártot. Ezt szívesen vállaltam, de egyik iparos társam közbeékelődött és ő szervezte meg.
Én a Pártba 1945. május 1-én léptem be. A Párt nyomban beküldött a helyi Nemzeti Bizottságba, ahol megbíztak a jegyzői teendők végzésével. Ezt viseltem 1946 őszén történt leköszönésemig. A Pártban egyszerű tag maradtam.
A két párt egyesülésekor az Igazoló Bizottság átvett a Magyar Dolgozók Pártjába, és 1948. tavaszán az első vezetőségválasztó gyűlésen a Végrehajtó Bizottság tagjaként, közgazdasági felelősnek választottak meg.
Az MDP 1948. nyarán megejtett tagreviziójánál törölt a tagjai sorából azon a címen,hogy alkalmazottakat foglalkoztattam.”
Az 1946. év a rohamos pénzromlás végét, az új Forint bevezetésését és családunkban az üzemünk újjáépítését hozta magával. Ebben az évben csak 10 munkása volt Édesapánknak.
Az iparosoknak kevés munkájuk volt és kevés a bevételük is. Mindenki szegény volt és nélkülözött, alig volt pénz ruházkodásra és tüzelőre. Az emberek úgy boldogultak, ahogyan merészeltek: folyt a „fekete vágás”. Pestről és Szolnokról jöttek a városi emberek, hozták falura a megmaradt ékszereiket, festményeiket, értékes tárgyaikat,- élelmiszerért cserébe.
Voltak emberek, akik úgy gazdagodtak meg, hogy a deportálással elhurcolt családok értékeit megőrzésre átvették,- aztán már nem volt kinek visszaadniuk.
1947-ben nőtt az üzemünk létszáma, a Petőfi utca 2. szám alatti kétlakásos családi házunkat is kiadták a szüleink olcsó munkáslakásnak.
Édesapánk hozzálátott a háború előtti permetezőgépeinek jelentős korszerűsítéséhez. Ugyanis háború után a Hatóságok felszabadították a színesfémeket, és az alkatrészek ismét permetléálló ötvözetekből készülhettek,- nem a háborús vasötvözetekből.
15 éves tapasztalatát felhasználva, üzemzárás után minden este hozzáfogott az áttervezéshez és a rajzoláshoz. Étkező asztalunkból rajzasztal lett, és rengeteg éjszakázással 17-rendbeli változtatást tett-az egyébként jól bevált- találmányain.Ezekben a cukorhiányos években Édesapánk Mini Cukorgyárat állított össze, a családi házunk kis kamrájában.
Többmázsányi cukorrépát vásároltunk, amit csíkokra gyalultunk és ebből forró vízzel a cukrot kioldottuk. Ehhez meszet adagoltunk, majd szódagyári szénsavval a mésziszapot kicsapattuk. A levet átszűrtük, aztán lassú lángon, katlan rézüstjében besűrítettük. Sárga színű melaszt kaptunk, ami kenyérre kenve és sütéshez, főzéshez kitűnő édesítőszer lett.
Amikor e sorok írója Cserkésztáborba indult, mindig magával vitt egy üveg melaszt. Ez jelentősen növelte a barátok számát.
Másik újdonsága a fonógép és a kártológép volt.
A háborút követő években az emberek csupán nagyon rosszul tudtak ruházkodni, mert alig lehetett bolti textiliát és cipőnekvaló bőrt beszerezni.
Felértékelődött a birka gyapjú, amit kimostak, lazára téptek és lábbalhajtós rokkán fonallá fontak,- mintha 150 évvel visszamentünk volna a jobbágyvilágba.
Édesapánk pár hónap alatt megépített kétféle fonógépet, villanymotoros meghajtással. Az egyiken egyszerre ketten, a másikon egyszerre négyen fonhattak tetszés szerint. Az üzem épületében egy fonóműhelyt rendeztek be, ahol környékbeli asszonyok és lányok bérmunkában fonták a fonalakat birkagyapjúból, sőt még régi kötöttholmik tépéséből is,- a kötni vágyó megrendelő óhaja szerint.
A kézzel tépett gyapjúból nehéz munka volt szépet fonni, ezért Édesapánk tervezett egy gyapjúkártoló gépet is. Ezt kézzel vagy villanymotorral lehetett meghajtani. Az etetőasztalán beadagolták a mosott gyapjút, amit a tüskéshengerek széthúztak, kifésültek és a nagy tüskésdobra paplanszerűen felhordtak. Mikor ez megtelt, felvágták a gyapjú paplant és lefejtették. Azonnal lehetett belőle fonni haladósan, vékonyan vagy vastagon is.
Az már csak természetes, hogy kártolni és fonni a szüleink tanultak meg elsőként, azután tanították be a bérmunkában dolgozó hölgyeket.
Édesapánk még 1947-ben összefogott Sz.K. lakatos mesterrel, hogy üzembe állítsák S. Béla olajütő malmát,- amellyel napraforgó magból és tökmagból étolajat készítettek. Ez nagyon keresett volt sütéshez, főzéshez a zsírhiány pótlására.
Ettől kezdve amerre járt, mindig magával vitt engem a 11 éves nagyfiát, hogy lássak és tapasztaljak mindent. Így jutottam el az ókécskei Kulik-malomba, a Fodor-féle fűrészüzembe, T. Bálint asztalos műhelyébe, M. úrhoz az újkécskei Mozi gépházába, K. bácsi faesztergályos műhelyébe, a lakiteleki Téglagyárba, stb. és mindenütt csak magyarázott, magyarázott.
Saját kis gyárunkban láttam a rádiószerelést, a kerékpár javítást, a forrasztást, a lánghegesztést, a kovácsolást, a permetezőgép ólmozását, a próbanyomást, a gépszerelést, a festést és a csomagolást.
Jól mulattam az ólmozást végző munkásokon, amikor láttam, hogy a Tisztiorvos által előírt napi védőtejet milyen undorral fogyasztották el, söröcske vagy borocska helyett.
1947. nyarán az iskolai szünetben már 11 évesen kezes-lábas munkaruhát kaptam Édesanyánktól és esztergálhattam óraszámra, egyszerű fémalkatrészeket.
Amikor valamelyik üzleti vendég az üzemünkben engem megszólított, hogy „ mi leszel ha nagy leszel Baluska?”- arra mindig azt válaszoltam, hogy mérnök szeretnék lenni.
Mert Édesapánk így tanított be. Elveszett álmainat ő is a gyermekei által akarta megvalósítani.1947. augusztusában kitüntették Édesapánkat:
Elkészült az a falitábla nagyságú Magyarország térkép is, amelyen színesfejű gombostűk serege mutatta, hol használják a Kiss Bálint-féle permetezőgépeket az országban.
Édesapánk nagy sikert aratott a Tiszántúlon is, a nagynyomású gépeivel:
