4. oldal

A gazdasági viszonyok lassanként javultak és növekedett a gazdálkodók termelési kedve is. Egyre többen jelezték Édesapánknak - különösen a szabolcsi almatermesztők,-hogy kiváló permetezőgépei mellett szükségük lenne valamilyen lóvontatású, nagy teljesítményű gyümölcfa permetező gépre is.
Az első lóval vontatott permetezőgép egy 200 literes fahordóból állt, ez volt a permetlé tartály és egyben az elsőkerék is. Hátul 2 támasztó kereke volt, a váz keretére egy töltőszivattyú és egy hátitartály volt szerelve. 10 méter hosszú gumitömlője végén hosszú permetezőcső volt. A vontató lovat meg-meg állítva, egyik ember a szivattyút működtette volna, másik a permetet szórta volna. Nehézkessége miatt ez a kísérlet nem eredményezett forgalomképes szerkezetet!
Második kísérlete már bevált. Egy 120 literes fekvőhengeres tartály és egy magasnyomású permetezőgép volt a kétkerekű vázra szerelve. Egyik ember szivattyúzott, másik a lovacskát irányította és meg-megállva permetezte a gyümölcsfákat.

Ebből már sokat gyártottak NYÍRSÉG néven, mert kelendő volt a szabolcsi gyümölcsösökben. Végleges alakjában 1949. március 1-re lett készen: ezzel már 3 munkás dolgozhatott, jobbról és balról is permetezve.
A két permetező embert ellátta Édesapánk új találmánya,  a KETTŐSMŰKÖDÉSŰ TÖLTŐSZIVATTYÚ.
1948-ban Édesapánk körlevelet szerkesztett. Felsorolta benne az 1947-es újításait és elküldte a régi vásárlóinak is, hogy kedvükben járhasson. Ugyanakkor kimutatást készítettek azokról a vásárlókról, akik ötszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandóak a tartozásaikat kifizetni.
Ebben az évben történt, hogy Édesanyánk szülei,- Fejszés István és Molnár Sára  Kispáhin,
már vígasztalhatatlanul beletörődtek abba, hogy István fiuk, ( Édesanyánk testvéröccse) hősi halált halt az orosz fronton. Kivitték motoros hírvivőként és aknára futott a 27 éves ifjú apa Litows közelében. Piciny lánya félárva maradt.
Öregedő nagyszüleink szabadulni akartak a földjeiktől, amit István fiuknak szántak, annak egy részét eladták. A kapott pénzt 6 unokájuk között elosztották,- így kaptunk mi: Bálint, Sára és Endre – 7 hold szántóföldet a kécskei Kőrösi hídnál.
1948-ban és 1949-ben ezen a birtokon, 4 kataszteri holdon a szüleink Pozsonyi és Ezerjó szőlőt ültettek 1,5 méter sortávolsággal, amit a szüleim „kísérleti szőlőnek” neveztek el.
Édesapánk pedig hozzáfogott a régóta dédelgetett síkvidéki szőlőművelő gép tervezéséhez, amit GÉPÖSZVÉR-nek nevezett el.
Egy kéz alól vásárolt 5 lóerős Csonka-motor, saját készítésű csőszerkezetű alváz, 4 autókerék, 1 traktorülés, személyautó kuplung, fék és gázpedál, egymástól eltérő típusú sebességváltó és differenciálmű képezte a fődarabokat.
Ez a kistraktor az üzemünkben készült, 13 éves nagyfiúként magam is ott tébláboltam a segédek között, kisebb szolgálatokat téve, míg egy napon „kerékre állt” a kistraktorunk!
Készítettek hozzá kettős ekét, a szőlő be- és kiszántásához ekekapát, a talaj gyomtalanításához tárcsázót, ahhoz, hogy a szőlő futóhomokját szalma beletárcsázásával meg lehessen kötni. Kapott a gép még boronát is, végül egy kétkerekű pótkocsit, 5 mázsa tehetbírással.
Eljött számomra is az a megígért őszi nap, amikor 13 évesen, felügyelettel kivezethettem a Gépöszvért a szőlőnkbe és vissza!

Édesapánk a rengeteg munkája mellett újabb kiállításon is részt vett, ahonnan az alábbi oklevelet kapta:

Négy hónappal később, az 1949. évi államosítással elrabolták tőlünk a Permetezőgép Gyárunkat, majd a Petőfi utca 1. sz. alatti házunkat, aztán a Petőfi utca 2. sz alatti leendő házunkat és a Gépöszvért is. Egyedül a szőlőnket hagyták meg, azt is csak 1959-ig, a Pártállamilag elkövetett erőszakos Szövetkezetesítés következtében.
Azután a Bálint+Sára+Endre ajándékba kapott kísérleti szőlőjét teljesen tönkretették. Az akkori TSZ-elnök mind a 4 holdat kihányatta és óriási almáskertet ültettek a helyére úgy, hogy a szomszéd területekkel egybeszántották. Aztán 20 év múlva az almást is kitakarították.
Amikor Édesapánkat kizárták a politikai életből, már nem szerezhetett tudomást arról, hogy mi készül ellenünk. Mert észrevehette volna már 1948. végén, hogy mi lesz a folytatása az orosz nyelv egyedüli taníthatóságának, a Kisgazda Párt szétverésének, a tervgazdaság bevezetésének és annak az augusztusi választásnak, melyen az MKP lett a győztes, a hírhedett „kékcédulás” csalással.
Mert milyen is lett ez a szerencsétlen, évszázadok alatt annyiszor félrevezetett, megalázott, legyőzött és szétszabdalt, két világháború utáni MAGYARSÁG?
Önérzete romokban hevert, gazdasági ereje semmi, egészsége gyenge, összetartása hibázott.
Így lett a magyar a magyarnak ellensége: 830 000 ember uralkodott 9 millió ember felett!
1949. december 28.-ra kitüzték az államosítás napját. Szerda este volt, amikor becsöngettek családi házunkba a „rosszarcú” emberek. Bejelentették, hogy kicsodák ők, ki küldte őket és miért? Azután iratokat lobogtattak az azonnali államosítás elrendeléséről!
Édesapánk és Édesanyánk megsemmisülve hallgatta az idegenek felszólítását, azután azok elvették a Permetezőgép Gyár kulcsait és elmagyarázták, hogy ettől a perctől kezdve nem tehetjük be lábunkat a volt tulajdonunkba, sőt Édesapánk munkájára sem tartanak igényt!
Az államosítók elmentek, mi ott maradtunk öten a teljes megalázottságban és kétségbeesésben! Szüleink leroskadtak, egész éjjel gyászolták semmivé tett önmagukat és minket, a három gyermeket.
Én ma már 74 évesen azt gondolom, hogy akkor kezdődött el Édesapánk halálba vezető betegsége, mert 13 évig élt még a tragikus hipertoniájával.

Pár héttel később hallottuk,hogy sokan lassan belehaltak az államosításba, vagy öngyilkosok lettek.
Nálunk az államosítás dokumentuma egy hitvány papírra másolt űrlap volt:

                                Zsofinecz Mihály
                              nehézipari miniszter

Pedig az államosítás 1949.évi 20. törvényerejű rendelete így szól:
      „1949. évi 20. sz t.e. Rendelet:
       1.§.(1) A jelen törvényerejű rendelettel állami tulajdonba vétetnek:
        (a) mindazok a magántulajdonban álló ipari, közlekedési, bánya és kohóvállalatok,  amelyeknél a bármilyen munkakörben alkalmazott munkavállalók összlétszáma az 1949. évi szeptember hó 1. napjától a jelen törvényerejű rendelet hatálybalépéséig eltelt időben bármikor elérte a 10 főt.”

A mi kis üzemünkben 1 tisztviselő és 6 munkás dolgozott ebben az időszakban, mégpedig: K.E. tisztviselő; L.L. lakatos; V.Gy. betanított; B.Gy. szerelő; S.L. betanított; É.G. lakatos; Z.F. kovács.
Azért, hogy elvehessék a szüleink kis gépgyárát, összekötötték a számunkra ismeretlen, kiskunfélegyházi, tehát nem is létező gépgyárral, mert így lett a 6 fő munkásból 10-et meghaladó létszám,- és a törvénytelen törvényből törvényes törvénytelenség!!
Az 1950. évvel a szüleinknek újra kellett az életet kezdeni!
Csak elhomályosult emlékképeim vannak arról, hogy mit kellett szüleinknek szenvednie, mikor naponta látták és hallották elvett üzemünk munkazaját az utca másik oldalán, -amiről biztosan tudták, hogy számunkra örökre elveszett.
Máig láthatjuk mi is az üzemünk roncsépületeit az utcán túlsó oldalán, amivel az önkormányzat nem tud mit kezdeni!
Államosítás után Édesapánk mély válságba esett, és elkezdett leveleket írogatni minden olyan állami hatósághoz, melyektől azt remélte, hogy visszakaphat valamit az élete munkájából. Zavarodottságában hol Úrnak, hol Elvtársnak szólította leveleiben a címzetteket.
De hát így se szólíthatta: „A Magyar Népköztársaság Nehézipari Miniszterének, a tisztességes magyar embernek”,- mert ez se felelt volna meg a valóságnak.

Így vergődött Kiss Bálint édesapánk és Fejszés Etelka édesanyánk a család pénztelensége, a mellőztetés és a diktatura karmai között! Elkezdtek régi szakkönyveket olvasni, megtanulták a szőlőkezelést, borkezelést, a szőlők és a gyümölcsfák metszését, a talaj gondozását és a táperő utánpótlást.
A 4-5 év alatt lassan cseperedő „kísérleti szőlő” sorai közé amerikai mogyorót, burgonyát, és kapásnövényeket ültettek; a ház melletti hullásgyümölcsből pálinkát főzettek, és ezeket eladták, hogy pénzhez jussanak.
Édesapánk nagyon nehezen szokott hozzá a paraszti munkához. Leégette a tűző nap, kifújta bőrét a szél és a homokverés, kénytelen volt fájós lábai miatt nyáron is bakancsban dolgozni. Hátráltatta a súlyos lágyéksérve is, amit Horthy katonájaként kapott, -amikor Hajmáskéren tábori ágyúkat vonszoltattak velük mély sárban csak azért, hogy „mire megérkeznek az oroszok, akkorra megedződjenek!”
A „tanyának” csúfolt kísérleti szőlőben soha sem bírta a napot végigdolgozni, kéziszerszámokhoz és rajztáblához szokott testével. Inkább hajnalok-hajnalán kelt a hűvösben, 4 kilométerre kibiciklizett a szőlőnkbe, délig dolgozott, majd haza biciklizett, megebédelt. Ebéd után újra kibiciklizett a „tanyára” és sötétedésig dolgozott.
Édesanyánk a három gyermeke és szívbetegsége miatt nagyon keveset tudott neki segíteni.
A szőlőpermetezés kivétel volt, egész nap kint kellett lenni, -mert a tanyavilágiak mindent elloptak volna, ami csak mozdítható.
Amikor ősszel beért a krumpli és a kukorica, Édesapámnak és vele együtt nekem, vasvillákkal kellett őriznünk éjjel a termést, amíg meg nem érkezett a hazaszállító lovaskocsi.
Édesapánk lefogyott, arca beesett, és a bőre ráncos lett. Viselkedése türelmetlenné vált, még a három gyermekével szemben is.
1951-ben az újtelepítésű szőlővel nagyon sok volt a dolgunk. Mi hárman gyermekek, nyesővel és gyomirtással vakációztunk. A drága pénzért ásatott kútból vödörrel húztuk fel a permetezéshez szükséges rengeteg vizet. Később egy használt kerekeskutat vásároltunk, de már az első télen ellopták a hajtókerekét.
Gyakran előfordult, hogy pénzhiány miatt Édesapánk nem tudott napszámost fogadni.
A szőlősorok közötti gyomirtáshoz szerzett valahonnan egy 7-élű húzókapát. Kis kötélből két húzóágat csomózótt rá, aztán engem és Sárikát befogott „lovacskának”,- Édesapánk pedig tolta és tartotta a „gyomirtót”. Ez a munka napokon és heteken át eltartott. Csak a 8 éves Endre kisöcsénk úszta meg a dolgot.
Családunk kirablása után úgy éltünk és dolgoztunk, ahogyan beszűkült életlehetőségünk azt megengedte. Sokan mások is ezt az életutat járták Rosenfeld Mátyás megnyomorított országában.
Sokszor hálát adtunk a Jóistennek, hogy nem vittek el bennünket az ÁVÓ-sok, megúsztuk Recsket vagy Hortobágyot, nem börtönöztek be bennünket, nem volt dolgunk a Statáriális Bírósággal.
Édesapánk az esti lefekvéskor gyakran nyitva hagyta a kaput, hogy ha jönnének érte a besúgók, a rendőrök vagy az Ávó-sok, ne törjék be az ajtót ránk, a gyermekekre, ... hogy „Őt könnyen megtalálják”!

Édesapánknak és Édesanyánknak újabb gondja is támadt, mert én ( e sorok írója) 1951. június 17-én befejeztem az Általános iskola 8. osztályát KITŰNŐ eredménnyel. Jelentkeztem annak rendje és módja szerint a szolnoki Gépipari Technikumba, -hiszen Édesapánk titkos reménye volt, hogy mindhárman ott érettségizzünk!
Kérelmemre az alábbi választ kaptuk:
„Bács-Kiskun m.Tanács V.B.X.Osztálya
Kecskemét, Jókai utca 1. szám.
Telefon: 22-39.
1210/76/3/1951. szám  
                                                  É r t e s í t é s

Kiss Bálint Tiszakécske (Újkécske) Petőfi u. 1.

Értesítem, hogy férőhely hiányában a középiskola  I. osztályába  az 1951-1952. tanévre
felvenni nem tudtuk.

 

                         Selmetzer                                                             Rózsa József sk.

                 segédhivatal kezelő                                                      M . I. B. elnök”.

Én 15 évesen „deklasszált elem” voltam, akit azzal büntettek, hogy nem hagytak tanulni. Így maradtam itthon parasztgyereknek! Személyes tragédiámat előre vetítette, hogy SÁRIKA húgomra és ENDRE öcsémre is ez a sors várt.
Édesapánk a tél folyamán maga mellé vett, Műszaki rajz tankönyveket és munkalapokat szerzett egy pesti antikváriumtól és délutánonként elkezdett műszaki rajzra tanítani. Mire kitavaszodott, bizonyítvány-nélküli munkaképes műszaki rajzoló lettem a tanítása által!
1952-ben újra jelentkeztem a szolnoki Gépipari Technikumba, amire Bács-Kiskun megye így reagált:
       „ 853-34-130/1952, X. szám

        Kiss Bálint általános iskolai tanuló
          
       Tiszakécske
       Petőfi u.1.

       Kérelmedet  férőhely hiányában nem tudjuk teljesíteni!

      (1952. július 20-án)                                                              Hordós Károly sk.”           

Ez a második döntés végkép tönkretett  bennünket, mert osztályelső  tanulóként megint itthon maradtam. Az 1951-ben végző újkécskei 8. fiúosztályból  B.A. Gyógyszerész, S.I. Gépészmérnök, B.S. Sebészorvos, L.L. Pedagógus, B.L. Gépésztechnikus, K.I. Katonatiszt, K.F. Pedig könyvelő akart lenni,- és azok is lettek!
Csak én, ifjú Kiss Bálint és két testérem  nem remélheti a továbbtanulását!

Ugrás a lap tetejére